Perger Gyula beszélgetése Timaffy Lászlóval. A beszélgetés az 1994 óta folyamatosan forgatott portréfilm kamera előtt elhangzott szövegének szerkesztett, rövidített változata.
A beszélgetés filmváltozata
Timaffy László neve oly szorosan kötődik a Szigetközhöz, hogy szinte meghökkentünk azon, hogy a család a történeti Magyarország másik szegletéből került Cikolaszigetre.
A mi családunk erdélyi származású, Udvarhely megyéből indult el valamelyik ősapám. Dédapám már Szatmárnémetiben volt erdész. Az ő egyik fia tanító lett, s amikor itt a szigetvilágban az első állami iskolát fölépítették, akkor idekerült tanítónak. Így jutott családunk erre a vidékre, a Szigetközbe. Nagyapám első tanító volt az első iskolában, egy személyben volt az egész falusi értelmiség. Délelőtt tanította a gyerekeket – pár év múlva száznál is több volt a gyerekszám, az összes környező szigetről idejártak iskolába –, este pedig még az öregeket is oktatta, akik nem tudtak írni, olvasni. Aztán postát is szervezett, ő volt a postamester. Hogy ne kelljen minden ügyes-bajos dologgal Vajkára átladikázni a Dunán, a század elején bevezették az anyakönyvezést is, és az anyakönyvvezető is a nagyapám volt, aztán a forradalmak idején tanácselnök is, mindenes. Éppen ez lett a tragédiája, mert a Tanácsköztársaság után egy különítmény elhurcolta Magyaróvárra, és útközben éjszaka agyonverték. Nagyapám az életét adta azért, mert nem hagyta el a falut és a nehéz időkben is a falusi nép mellett állt. A nagypapa fiatalon került ide tanítónak, s a Csallóközből nősült, Pozsonypüspökiből. Öt gyereke volt, két lánya és három fia. Legidősebb fia volt a pap-költő, aki a budapesti Szent Margit Gimnáziumnak lett híres latin-magyar tanára. Szép versei vannak, nagyapám emlékét is költeményeiben örökítette meg. Másik fia volt az édesapám, aki tanító lett, és elvette Mosonban édesanyámat, aki szintén tanítónő volt. Hogy együtt maradjanak, úgy kerültek Mosonszentandrásra, a Tóköznek egy kis aranyos falujába, ami aztán Burgenlanddá vált. Édesapám nem akart ott maradni, így aztán Mosonba költöztek. Itt épültek házat, és itt tanítottak életük végéig. A nagyszüleim cikolai házunkban laktak, és mi, gyerekek, alig vártuk, hogy a szünetben itt lehessünk, mert kiszabadultunk a városi környezetből, és itt ez a gyönyörű szigetvilág, ez a környék volt a mi igazi birodalmunk, a hazánk. Ez kötött már gyerekkorom óta a szigetvilághoz, és hát ugye édesanyám, nagyanyám meséi. Édesanyám volt az, aki szeretett járni-kelni, elvitt bennünket a szigetekre, megismertetett a táj szépségével, így hát nagyon szerettük ezt a falut.
Apai ágon tehát a család az értelmiségi középpolgárságot reprezentálta, amely talán önmagában is meghatározó volt egy fiatalember életében. Nyilván hasonló súllyal bírt pályája alakulásában édesanyja családja is.
Anyai nagyapámnak jellegzetes szláv neve volt. Hrdinának nevezték, ami magyarul hőst jelent – édesanyám nagyon büszke volt erre. Nagyanyám felvidéki német családból származott, úgyhogy német, magyar szláv keveredékek vagyunk tulajdonképpen. Ezektől az anyai őseimtől örököltem a zenei képességet. Jól emlékszem arra, hogy a lábam még nem ért le az orgonapedálhoz, amikor már játszottam a mosoni templomban. Diákkoromban pedig a felső négy évfolyamban én voltam a piaristák kántora, tehát ott is tovább muzsikáltam. Gondoltam arra, hogy egyházzenei pályára menjek, de szüleim arra vettek rá, hogy először próbáljak egy civil foglalkozást. Mivel a családban sok pedagógus volt, így lettem Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem földrajz-történelem szakos hallgatója. Az egyetemi énekkarnak is lelkes tagja voltam, és ahol muzsikálni tudtam, oda mindig szívesen mentem. Egyetemista koromban a muzsikálás nagy előny volt. Zsúrról zsúrra jártunk a kolleganők közé, és a zenész mindig kedvence a társaságnak. Nem is gondoltam akkor még arra, hogy a zene életem nehéz időszakában kenyérkereső lehetőségem lesz.
A zsúrok mellett azért „kijutott” néhány – ma már klasszikusnak tekinthető – előadóból is az egyetemen. Kikre emlékszik szívesen tanárai közül?
Cholnoky volt a földrajzprofesszorom. Szerettem, mert kitűnő előadó volt és nagyszerű ember. Ő is kedvelhetett engem, így lehettem nála a tanszékén később díjtalan gyakornok. Ezzel kezdődött a „pályafutásom” is. Ennek révén jutottam el a rádióba népszerű előadást tartani. Aztán a Földgömb folyóiratban jelentek meg cikkeim még egyetemista koromban. Cholnoky javasolta azt is, hogy végezzem el a Közgazdasági Egyetemen a gazdaságföldrajzi-tanári szakot. Ekkor kerültem Teleki bűvkörébe. Közeli barátságban nem voltam vele, csak a tanítványa voltam, s Cholnoky révén bejárhattam a tanszékére kutatgatni. Teleki nyitotta ki a szemünket a tájkutatásra, hogy a tájban összefügg minden, tehát a földrajzi adottságok körül az egész élet és a tájban élő ember.
Ezek szerint a geográfián át jutott el az etnográfiai vizsgálatokig? Milyen kapcsolata volt – az ekkor már egyetemi szinten folyó – néprajzi képzéssel?
A földrajz segített, a földrajz vezetett oda. A legtöbb néprajzos, aki még nem végezhetett ilyen szakon egyetemet ebben az időben, földrajztanár volt. Földrajz, történelem, nyelvészet. Ez volt az, amiből tulajdonképpen kisarjadozott a néprajzi tudományos kutatás.
1939-ben könyv alakban is megjelent doktori értekezése a Szigetköz vízrajzáról. Ezután jelentősebb munkái közt nem találhatók klasszikus földrajzi dolgozatok. Ezzel a dolgozattal talán véget is ért földrajzi érdeklődése?
Nem, a doktorimmal nem ért véget. A „Szigetköz vízrajza” még speciálisan fizikai földrajz volt, mert Cholnokynak ez volt a lova. Így választottam a témát is. Ez volt az első könyvem. Ebben az időben két nyarat kutattam, jártam Cikolából kiindulva a vizeket. Nagyon kedves folyammérnök barátaim voltak, velük mértük a zátonyok növekedését, a vízjárást, a talajvizet a kutakban, szóval az egész vízrajzi bázisnak az összefüggéseit vizsgáltuk, így lett ebből disszertáció. Na, és mikor kilőttek az egyetemről, akkor ért véget a földrajzosságom.
Egyetemi tanulmányai idején erősödött fel a népies-urbánus vita is. Mint vidéki polgári-értelmiségi ifjúnak, mennyire volt ez meghatározó élmény, fontos volt e egyáltalán?
Egyetemista koromban én ahhoz az ifjúsághoz tartoztam, akik már hazulról is magukkal hozták a népi hagyományrendszert, de az olvasottságunkkal is magunkénak éreztük a népet. Ezért már kis egyetemista koromban eljártunk Szabó Dezsőnek a havi egy estén a kiskocsmában, kisfröccs mellett eltöltött beszélgetéseire. Szabó Dezsőnek „ Az egész látóhatár”-a állandóan forgatott könyvünk volt. Féjával a Földgömb-beli cikkeim kapcsán ismerkedtem meg. Baktay Ervin – a híres India-kutató –, aki a lapot szerkesztette, írásaimat olvasva hozott össze néhány népi íróval. Féja Gézának az irodalomtörténete, az egész munkássága nagyon közel állt hozzánk. Az ő társaságában kerültem a Szárszói Konferenciára, ahol már nagy csata dúlt a marxista és nem-marxista népiesek között. Én maradtam Németh László és Szabó Dezső oldalán, és hát lehet, hogy …így rendelte a sors. Ehhez állt a lelkem, a műveltségem közel, és nem tudtam közelíteni a marxista ideológiához, sem a tudományhoz, mint ahogy a politikai gazdaságtanhoz sem. Szárszón mi, „sárga csőrű” egyetemisták csak hallgatók voltunk, de nagy élvezettel figyeltük Németh László, Féja Géza meg a többiek beszédeit, hozzászólásait. Erdeinek meg Darvasnak a marxista szemlélete már akkor megmutatkozott. Úgyhogy ez egy érdekes élmény marad számomra, örülök, hogy ott lehettem. Később néhány népi íróval a népfőiskolán keresztül is kapcsolatot tartottunk.
A diploma megszerzése után a Vas utcai Kereskedelmi Iskolában tanított, miközben bejárt a Közgazdasági Egyetemre is. A második diploma megszerzése után, 27 évesen ifjú doktorként Mosonmagyaróvárra került. Igazi karriertörténet. Igaz, erre az időszakra esett a háború, az ország megszállása is.
Engem is behívtak, a „kék parolisokhoz”, a biciklis gyorshadtesthez. A Felvidék visszacsatolása után – mivel földrajzos voltam –, a térképészekhez kerültem. Térképeztük a Balaton környékét, abban a reményben, hogy az angolszászok puha alsótestünkön keresztül fognak megszállni bennünket – bárcsak így lett volna! Az egységünknek ki kellett volna mennie a frontra. Már úgy volt, hogy indulunk, de ezt nagyszerű parancsnokaink elszabotálták, addig, hogy megtörtént a doni áttörés. Ha ezt nem csinálják, beleestünk volna a nagy bajba. Így a hadtestet Ausztria felé irányították. Mondtam én a parancsnokomnak, hogy legszívesebben békét kötnék, erre azt válaszolta: menjünk ki, mert ott nem kerülünk az oroszok keze alá. Nagyon rossz érzésem volt, csináltam egy hamis parancsot, és elindultam két órával hamarabb a többieknél, gyalog, a Hanyon keresztül haza. A többiek Szentgotthárd előtt bekerültek egy orosz hurokba, a parancsnokom is ott esett el.
Fájó téma. Térjünk vissza inkább az óvári évekre. Nem volt könnyű abban az időben ilyen jó álláshoz jutni, ráadásul a szülői ház közelében. Hogyan került a jó hírű Mezőgazdasági Akadémiára?
Nem voltam ismeretlen, mert bár fiatal voltam nagyon, hiszen nem régen végeztem, már tanulmányaim jelentek meg, a rádióban is voltak előadásaim, és Cholnoky és Teleki tanítványaként rám került a professzorok választása. A többit már a főiskola tanári kara és a minisztérium intézte. Úgyhogy nagyon boldog voltam és büszke, hogy idekerülhettem. 1943-ban kerültem az óvári főiskolára – akkor lett az akadémia főiskolává –, és tantárgyként beiktatták az agrogeográfiát, vagyis a mezőgazdálkodás földrajzát. Azzal a megbízással kerültem akkor ide, hogy a mezőgazdasági földrajz egyetemi oktatását az országban elsőnek kezdjük el, és alapozzuk meg. Hát ezt csináltam ’49-ig, a főiskola bezárásáig. Emellett a 70 ezer kötetes könyvtárnak a vezetője is voltam, úgyhogy fiatalon életem egyik legemlékezetesebb időszakát éltem. Az agrogeográfia mellett még agropedagógiát is tanítottam. Az volt a cél, hogy a magyar nép között élő mezőgazdasági szakemberek ismerjék azt a népet, akik között dolgoznak, és ismerjék hagyományaikat is. Az agropedagógiai oktatásomat erre alapítottam. Ennek volt a gyakorlati része, hogy ezüstkalászos gazdatanfolyamokat szerveztünk a megyében mindenfelé, ahol újgazdák vagy betelepítettek voltak. Tanítványaim tartották az előadásokat. Nemcsak gazdasági szakismereteket tanítottunk, hanem egy kicsit a parasztság történelmét, múltját, irodalmát és a néphagyományokat is, úgyhogy ’45 után az első időszakban mindjárt népművelést is végeztünk. A harmadik ilyen fontos emlékem ebből az időből, hogy ’43–44-ben mindjárt megindítottam a népfőiskolát is – ez a Magyaróvári Széchenyi Népfőiskola volt –, azzal a céllal, hogy a tehetséges parasztgyerekek első kézből kaphassák meg a mezőgazdaság ismereteit. Emellett, a népfőiskola céljaként, látó emberekké, olyan jó magyar emberekké kívántuk nevelni őket, akik a múltunkkal, hagyományainkkal, szellemi értékeinkkel is tisztában vannak. Hat évig tartott a népfőiskolánk, ’49-ig, amikor aztán a politikai irányzatok véget vetettek ennek a szép munkának.
Agrogeográfiát és agropedagógiát addig sehol sem tanítottak. Milyen módszerekkel, egyáltalán minek alapján lehetett ezeket az új tantárgyakat tanítani?
A Közgazdasági Egyetem mezőgazdasági tanári szakán szereztem meg azt az irodalmat, főképp Teleki műveit, amire aztán alapoztam. Az egész egyetemi oktatást magamnak kellett összeállítani, s az egyetemi jegyzetet is én írtam meg. Mikor becsukták a főiskolát, akkor már agráregyetem volt, és hát sajnos engem is elküldtek, egyetemi docensként szabadlábra helyeztek. Akkor még nem volt befejezve az a főiskolai jegyzetem, amit ki akartunk adni. Elmentem Cikolaszigetre, a régi falumba, és petróleumlámpa fénye mellett megírtam, és befejeztem ezt az egyetemi tankönyvemet, ami azóta is a fiókban nyugszik, de a főiskola, illetőleg a mostani agráregyetem könyvtára igényt tart rá, mert a hallgatók most is érdeklődnek utána.
Többször szóba került a népfőiskola. Ez egyfajta kapcsolódási pont volt a „főiskolai polgárság” és a gazdálkodó parasztság között. Milyen szerepe volt ebben az egyetemi évek alatt megismert népi íróknak?
Szabó Lőrinc lánya volt a főiskolai álltaorvos-tanárunk felesége. Szabó Lőrinc sokszor eljött a lányát meglátogatni, így kerültünk össze családi körben. Sokszor járt az én tanári szobámban is, innen voltak kapcsolataim folyamatosan a népi írókkal. Németh László és Illyés Gyula is készültek jönni, de addigra a népfőiskolát be kellett csukni. Annak az volt a története, hogy összehívtak bennünket a híres érdi Kalot főiskolára, az ország összes népfőiskola-igazgatóit. És akkor a minisztériumból küldött elvtársak arra agitáltak bennünket, hogy a népfőiskolával álljunk át a Madisz-, szóval a politikai vonalra. Kétnapos nagy vita volt ezen, és a népfőiskola-igazgatók közül senki nem akart politikai vonalra átállni. Inkább elhatároztuk, hogy becsukjuk a népfőiskolákat, mert a népfőiskolákat nem a neve tette népfőiskolává, hanem az a szellem, amit az iskola adott, és ezt a politikai ifjúsági mozgalom nem tudta biztosítani. Ezzel megszakadt a kapcsolatunk a népi írókkal is, mert Erdei meg Darvas a marxista vonalon folytatták. Ma ugyan Erdeit próbálják olyan félistennek emlegetni, pedig hát, mint belügyminiszter is, meg mint földművelésügyi miniszter is szépen kiszolgálta a Rákosi-korszakot, a legnagyobb parasztnyúzó korszakot. Hogy azt ő, hogy tudta a lelkiismeretével összeegyeztetni, az az ő dolga. Darvas pedig mindig bújtatott kommunista volt ebben a társaságban. A mi vonalunkat hallgatásra kényszerítették. Ahogy Illyés Gyula válaszolt egyszer nagyon ügyesen Révainak a kérdésére, hogy „miért nem írnak a népi írók?”, Illyés akkor mondta azt, hogy „billegő íróasztalon nem lehet halhatatlan műveket alkotni”. És ez nálam így is volt, pláne ’56 után. Egyedül a néprajz volt a kapcsolatom a tudománnyal a pályázatokon keresztül. Abban az időben a Népfrontnak egyetlen történelmi érdeme maradt: palástot borított a honismereti mozgalomra, és ennek az égisze alatt lehetett a parazsat fújni, hogy ki ne aludjon, és így országos nagy mozgalommá nőtt.
Nemcsak a népfőiskola, hanem a Mezőgazdasági Főiskola is megszűnt.
Nem sokat teketóriáztak, megszűnt a tanév végével. A politika számára alkalmasnak ítélt tanárokat átvette Gödöllő – mert a keszthelyit is becsukták, a debrecenit is, csak a gödöllői maradt meg –, aztán jó sokan voltunk, akik elbocsátás sorsára jutottunk. Én nem voltam jófiú hanem narodnyik, romantikus parasztimádó, nagy bűneim voltak azzal, hogy foglalkoztam a faluval és a magyar népi kultúrával, így aztán szó sem lehetett arról, hogy Gödöllő átvegyen. Akkoriban a politika nagy hangon hirdette, hogy ez a főiskola a grófok meg a nagybirtokosok számára nevelt intézőket. Valamikor csakugyan ezzel indult az akadémia működése, de abban az időben, ’45 után már az volt a célunk, hogy a magyar nép korszerű gazdálkodása számára neveljünk
Ezután törés következik az életrajzon…
A törés ’49-ben volt, amikor becsukták az óvári egyetemet. Ugyanaz a Dobi „szeszkazán” – akkor még földművelésügyi miniszter, és aztán lett csak elnök, államelnök –, aki három héttel a kirúgásom előtt írta alá a docensi kinevezésem, három héttel később a másik papírt is aláírta, amivel sutty, becsukták az egyetemet, minket pedig szélnek eresztettek.
Pedig abban az időben – ha jól tudom – választhatott volna félig-meddig politikai színezetű minisztériumi állást is.
Igaz, akkoriban keresett a Parasztpárt földművelési államtitkárt, és Veres Péter bácsi rám gondolt. Elküldte a titkárát, hogy beszéljen velem. Tudta jól, hogy mik a terveim, mert nekünk egy teljesen kidolgozott szép tervünk volt a mezőgazdasági szakoktatásról, amit Óváron, az egyetemen csináltam. Én aztán megüzentem a Péter bácsinak, meg is írtam, hogy ha azt megvalósíthatjuk, azonnal indulok, de ha nem valósíthatjuk meg, akkor csak azért, hogy ott üljek, és olyan dolgokat csináljak, amit nem tartok becsületesnek – akkor engem egy hét alatt kirúgnak. Péter bácsi megértette, de Erdei megharagudott rám – a Timaffy egy narodnyik, romantikus –, úgyhogy nem vállaltam el. Akkor a Szarvasi Mezőgazdasági Középiskolának tanára, a Bencsik elvállalta. Pár hónapra rá ő írta alá az én kirúgásom papírját. Hát én biztos nem írtam volna alá az övét.
Mi történt a főiskoláról való eltávolítása után?
Kijöttem Cikolaszigetre, ahol keresztanyám élt a házunkban. Így lettem ebben a szép kis cikolai templomban kántor. Két évig, amíg meg nem nősültem, és Győrbe nem költöztem. Győrben aztán először segédmunkáskodtam a Győri Építőipari Vállalatnál, mert minden karriert ezzel lehetett újra kezdeni. Tehát egyetemi végzettséggel, doktorátussal falusi kántor lettem, s amellett – mert ebből nem nagyon lehetett megélni – favágó is voltam. Emellett volt egy hold kántorföldem, annak a kukoricájából hizlaltuk a disznót, úgyhogy megéldegéltünk itt a keresztanyámmal szépen. Nahát, így kerültem aztán Győrbe, ahol az építőipari segédmunkásságom mellett a győr-szigeti templomba jártam orgonálni, és amikor az ottani kántor elöregedett, engem kértek föl kántornak, és egész öt vagy hat évig kántor voltam ott. Közben Barsi Ernő segítségével bekerültem a győri zeneiskolába furulyatanárnak. Furulyát és szolfézst tanítottam, de csak óraadó lehettem abban az időben, és ez nem jelentett SZTK-t. Ezért volt fontos, hogy kántor lettem, mert a kántorság jelentette aztán a nyugdíj folyamatosságát.
A kántorsághoz nem elegendő a zenetudás. Belső meggyőződés, hit nélkül nem megy.
Hát, erre is őszintén tudok válaszolni. Katolikus családban nevelődtem. Illetve nagyon érdekes a családunk. A nagyapám erdélyi görögkatolikus volt, a felesége csallóközi evangélikus lány, s így az apai családom feles vallású, de az ökumenizmust nem most találták fel. A legszebb egyetértésben éltek: a lányok evangélikusok lettek, a férfik görögkatolikusok. És az én evangélikus nagyanyám katolikus papot nevelt a legidősebb fiából. Abból a nagybátyámból, aki később a Szent Margit Gimnázium igazgatója lett Budapesten. Mivel édesanyám katolikus volt, minket is katolikus szellemben neveltek. Óváron, a piarista gimnáziumban a muzsikán keresztül állandóan kapcsolatban voltam a hittel és a templommal. A nehéz időkben – a feleségem is vallásos családból származik, sőt nagyon is vallásos asszony – a gyerekeinket ugyanígy neveltük. Ez a feleségemnek, mint pedagógusnak a számláján nagyon rossz pont volt, mert a gyerekeinkkel bátran eljártunk templomba vasárnap. Én meg, mint szigeti kántor, pláne rossz pont voltam a politika szempontjából. De én mindig hittem – egyik alapja volt az életemnek – a rendeltetésemben, a küldetésemben, hogy nem véletlenül születtem erre a világra, nem véletlenül adta a Jóisten a kegyelmét a zenében is, meg a tudomány számára is. Azt vallom most is, hogy a hit nem egyéni dolog, hanem isteni kegyelem. Van, aki eljut odáig, van, aki nem jut el. Ez a kegyelem nálunk megvan a családban, és valahogy küldetésemben való hitem és hivatástudatom az, amelyik átsegített a nehézségeken. Mint favágó vagy falusi kántor is küldetésnek éreztem, hogy nekem most ezt kell csinálni. Hittem azt, hogy előbb-utóbb a céljaimnak egy részét el tudom érni. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy most már elismerik munkásságomat. Most, a nyolcvanadik évem küszöbén nyugodtan nézek vissza az életemre, az életem útjára, hogy amire küldetésem volt, az becsülettel igyekeztem teljesíteni.
Ez a hit az egyéni boldogulása mellett a szép, harmonikus családi életben is nagy szerepet játszott.
A nehéz időszakban pedagógus feleségem volt a bázis, én csak úgy melléje kerestem, ezzel tudtuk a három lányos családomat fenntartani. A nehézségek közt mindig a család adta a nagy erőt – a hitem mellett –, a család volt a másik bázis. Feleségemnek az odaadó, nagy szeretete, az összetartó családunk: ma is ez a boldogságunk. Amikor összejövünk – most már a nyolc unokánk is lassan felnőtt lesz –, minden családi és egyházi ünnepet is együttesen ünnepelünk.
Amikor megházasodott, Győrbe költöztek. Három leánygyermekük született és a családot kántorkodásból és zenetanításból igyekezett eltartani. Így jött el 1956 októbere…
A feleségem akkor a szigeti óvodában volt vezető óvónő. Akkor épült fel az új óvoda. Hallgatták a rádiót, és egyszer csak hallják a bemondónőt, hogy „Szigethy Attila keresi Timaffy Lászlót!” Úristen, mit akar vele?! Én akkor egy könyvet írtam, kint sem voltam, szóval furcsa volt, mert politikával különben sem foglalkoztam akkor. Feleségem jön be, mondja nekem, „hallod apa?”. Mondom, nem, de aztán egy félóra múlva újra bemondták, aztán egy negyedóra múlva is bemondták, és az utcán is harsogta a hangszóró. Akkor gondoltam, megnézem, mit akar. Felmentem Attilához, és ott tudtam meg, hogy delegációba küldene el. Gondoltam, miért is ne menjek el segíteni?
Ekkor már hét éve nem vett részt a közéletben, mint mondta, nem is politizált. Hogyan esett mégis önre Szigethy Attila választása?
Attilával gyerekkori barátok voltunk. Kapuváron a polgáriban tanított a keresztapám. Oda szoktam menni nyáron vakációra, a keresztpapához. Ottani gyerekkori pajtásom egy osztályba járt Attilával, innen volt az ismeretség. A kapcsolatot később is tartottuk. Ő küldött ki bennünket Bécsbe, mert az Osztrák Parasztszövetség mindenféle támogatást ígért a Magyar Parasztszövetség és a népfőiskolák számára. Mint mezőgazdasághoz értő ember kerültem be a csapatba. Meg aztán én voltam a tolmács is, mert aránylag jól tudtam németül. Azelőtt többször is jártam kint nyugaton egyetemista meg tanár koromban is. A húgomék meg Münchenben laktak, a sógorom, Zoltán Károly a Szabad Európa Rádió mezőgazdasági osztályának vezetője volt. Adásaiból mindenfelé ismerték. Így még örültem is, hogy „na, végre, egy kicsit kiléphetünk”.
Miközben a Bauerbund vendégül látta Önöket, mint egy hivatalos, meghívott delegáció tagjait, a szovjet csapatok megszállták az országot.
Minket ez a szomorú hír Bécsben ért, és a Bauerbund igazgatója – nagyszerű ember volt – azt mondta, hogy ne menjünk haza, mert olyan hírek is voltak, hogy visznek Oroszországba. Két hétig az ő vendégeik voltunk, gazdaságokat, iskolákat mutattak, nagyon kedvesek voltak. Amikor már átkerültek hírek Magyarországról, sőt átjött egy újságdarab, amiben az volt, hogy Szigethy Attila újságot szerkeszt Győrben, akkor azt mondtam, nincsen semmi baj, mehetünk haza. Az osztrákok csak a határig tudtak minket elvinni, a határtól gyalog jöttünk Óvárra, haza mihozzánk. Négyen-öten jöttünk befelé, amikor a 200 ezer magyar meg ment kifelé. Találkozgattunk a zöld határon, és mind mutogatták, bolondok vagytok most hazajönni? De nekünk a családunk itthon volt. Közben én lassanként megismerkedtem emigrációban élő magyarokkal az alatt a két hét alatt. Szomorúan láttam, hogy ők sem tudnak semmi komolyabbat elérni a magyarság érdekében. Akkor megerősödött bennem – feleségem is sokszor emlegeti, hogy az vezetett haza – elsősorban a családom, másodsorban pedig az, hogyha szívem szerint csak furulyázni tanítok meg magyar gyerekeket, akkor is többet használok a népemnek, mintha kinn maradok. A feleségem meg készült kijönni a családdal, már a teherautó is megvolt, s akkor 40 fokos lázba esett a kétéves, legkisebb leányom. Nem tudtak elindulni, közben meggyógyult a gyerek, addigra én hazaérkeztem. Győrbe is elmentünk. Hát a nagy elvtársak, akik gyúrkodtak a kinyírásomban, azt mondták, „Laci bácsi, ezt vártuk tőled, hogy hazajössz: hol akarsz dolgozni?" Így kerültem először a Révai Gimnáziumba, de ott egy bolond marxista igazgató volt, akivel egy hétnél tovább nem bírtuk egymást, úgyhogy aztán Óváron a gimnáziumban örömmel fogadott a Ládi Karcsi igazgató. Ott olyan légkör volt, amibe öröm volt bekerülni.
A gimnáziumi tanárság sem tartott sokáig…
December elején kerültem oda, és az áprilisi begyűjtésnél kerültem horogra. Közben kiderült, fölfújták a dolgot, a Dunántúli Ellenkormányt, hogy Szigethy Attilát minél könnyebben ki tudják végezni. Volt Fehér Könyv, meg Piros Könyv, és úgy szerepeltünk, mint a Dunántúli Ellenkormány diplomatái. Ezért először hazaárulás volt a bűnünk, amit később leeresztettek az ellenforradalom szolgálatára. De a lényeg az volt, hogy egy nagy „görögtüzes” pert rendezzenek Szigethy Attila köré, ahol az értelmiségi forradalmárokat is elítélhetik, mert addig a bányászok meg a parasztok szerepeltek az ’56-os forradalom elítéltjei között tömegével. Szigethy Attila ezt nagyon jól tudta, és ezért lett öngyilkos. Így húzta ki a „nagy per” lába alól a talajt. Én hetven napig voltam a győri rendőrségi pincében, és a szomszéd cellában volt Szigethy Attila. A fűtőtesten keresztül tudtunk beszélgetni egymással, és ő teljesen el volt szánva a halálra. Azt mondta, hogy egy életet föl kell áldozni sok életért. Ha ez a görögtüzes per megvalósult volna, talán már én sem élnék. Így köszönhetem Szigethy Attila önfeláldozó halálának azt, hogy megmenekültünk. A rendőrségi pincéből a győri börtönbe kerültem, ahol már egész más körülmények között voltunk. Előtte hetven napig ugyanabban a ruhában, ugyanabban a cellában, s napfényt csak akkor láttunk, ha fölvittek pofozni vagy vallatni. Úgyhogy amikor átkerültem a börtönbe, és a feleségemet beengedték, sírva fakadt, mert alig akart rám ismerni. Itt aztán már „kellemesebb” volt. A börtöncellában először egyedül voltam, aztán odatettek egy tatabányai bányászt, aki ugyanúgy várta a perét, mint én. Remek tenorista volt, a híres áriákat, a Sole mio-t és a Santa Lucia-t is gyönyörűen énekelte. Na, duetteztünk. Egész Győr harsogott a kettőseinktől. Először az őrök is engedték, aztán azt mondták, csak halkan énekeljünk, mert nem lehet kocsmát csinálni a börtönből. A börtönőrök között is volt emberséges ember meg gazember, mindenfélével találkoztunk. Na, ez a bányász mindenáron meg akart tanulni kottát olvasni. Én megtanítottam szolmizálni. Hogyan? Börtönasztal volt, a pokrócokból pamutszálakat húztunk, aztán az asztal két szélén kifeszítettük és megcsináltuk az öt sort. Vécépapírból sodorunk kis cetliket, azok voltak a kottafejek, és ezen a pamut kottavonalon megtanítottam szolmizálni. Több mint egy hónapunk volt együtt, a végén már nagyon szépen tudott kottát olvasni. Talán ő is szeretettel fog visszagondolni arra, hogy egy ilyen mindenáron-népművelővel került össze. A legnehezebb és leghősiesebb dolga a feleségemnek volt. Három gyerekkel egymaga. Lefogásom előtt szolgálati lakásban laktunk Szigetben. Míg a börtönben voltam, büntetésből letették a vezetésről és beköltöztették Nádorvárosba, egy társbérleti szoba-konyhás lakásba, ahol a bérlővel közös volt a spájz, a vécé és a fürdőszoba. Itt húztunk le nyolc esztendőt. Már gimnáziumba mentek a lányaim, mikor megkaptuk ezt a mostani gyárvárosi lakásunkat. Ezt a korszakot is átvészeltük Isten segítségével. A szeretet meg a család áthúzott a nehézségeken. A lányainkat minden igyekezetünkkel úgy neveltük, hogy ne érezzék a rettenetes helyzetet.
A vizsgálati fogság ideje alatt megszületett az ítélet is. Milyen büntetés járt a delegációban való részvétért?
Megúsztam másfél évvel. Ebből eltöltöttem egy telet a gyűjtőben, ahol Darvas Iván volt a könyvtáros. Én, mint tanár, életem legnagyobb tanári fizetését ott kaptam. Apagyilkosok meg betörők – akik nem végezték el a nyolc általánost –, a börtönben lehetőséget kaptak arra, hogy magánúton elvégezzék az iskolát. Kerestek tanárokat, így kerültem be történelem-földrajz tanárnak ebbe a csapatba, ahol az irodalmár Darvas Iván volt. Könyv nem volt, magunknak kellett jegyzeteinket csinálni, amit a fősmasszer át is nézett, és csak átnézés után mehettünk le. Hetenként egy alma volt a fizetésem, amit a vasárnapi ebéd után adtak be. Persze fölgerezdeztük annyira, ahányan voltunk a cellában, és így részesültünk belőle. Kedves emlékem, hogy a földrajzot tanítván Budapesthez is elérkeztünk, és bennem volt a kis ördög, hogy itt van az a nagy állami börtön, a gyűjtőfogház, ahová időnként összegyűjtik a nemzet színe-javát. A cellatársaim azt mondták, ezért sötétzárka jár. Nem baj, mondtam, ha fejemet veszik, ezt becsülettel bele kell írnom a jegyzetbe. Persze rögtön hivatott a főnevelő: „hogy merte ezt írni?” – letolt erősen. Mondom, semmi rosszat nem gondoltam, már mutogatták nekünk a cellákat, hogy ebben a cellában raboskodott Rákosi, ebben a Kádár János és a főelvtársak, és én erre gondoltam. Megfenyegetett, hogy nagy gané maga, de azért kihúzta a jegyzetekből. A gyűjtőben teleltem ki, aztán Vácra vittek. Darvas Ivánnal voltunk összeláncolva a „rabóban”, amikor vittek bennünket a fegyházba. Ott elosztottak bennünket „kisebb bűnözőket, nagyobb bűnözőket”.
A váci fegyházban töltötte le másfél éves büntetését?
Nem. A tavaszi munkák kezdetekor elvittek bennünket Állampusztára, amit Átokpusztának hívtak a rabok. Az egy nagy állami gazdaság volt, amit a rabokkal műveltettek. A politikai raboknak külön pusztájuk volt. Egyetemistáktól egyetemi tanárokig, papokig, ügyvédekig – akik ’56 miatt öt évig terjedő büntetéssel üldögéltünk – attól erősebbeket nem hívtak –, a legnehezebb mezőgazdasági munkát végeztük, amit csak a rabokkal volt érdemes csináltatni – a répát kiegyelni kézi kapirccsal. A végét nem is láttuk a földnek, akkora táblákon nyargaltuk végig ezeket a répasorokat. Amikor ez elmúlt, kukoricát kapáltunk, aztán dughagymát piszkáltunk reggel hattól este hatig. Nehéz volt, sokan nem is bírták ki. Darvas is megbetegedett, bekerült a rabkórházba, ott töltötte ki az idejét. Füzesi Ottó, aki később győri színész is volt, szintén ott volt velünk. Kitűnő újságírók is voltak közöttünk, így aztán egy jó csoport alakult ki. Akik végigdolgozták a tizenkét órát, bevonulás után este kilencig szabad volt a foglalkozás. Nyelvtanfolyamokat lehetett csinálni, énekkart szerveztünk, egy kis zenekar is összeállt, és készülhettünk. Az újságírók írták a szövegeket, nekem meg le kellett kottázni emlékezetből azokat a dalokat, amiket megtanítottam. A legemlékezetesebb, amit még Darvas is végigszenvedett, az első augusztus 20-a volt. Addigra már kialakult a vasárnapi programunk. Minden vasárnapra összeállítottunk irodalmi, zenei műsort, meg történelemről, hagyományokról is szó volt, amit rabtársainknak elmondtunk. Olyan jók voltak ezek, hogy az őrök családjai is meg akarták hallgatni. Odaültek a drótkerítés mellé, mi meg a kerítés másik oldalán tarthattuk meg műsorainkat. No, azt a bizonyos augusztus 20-át azzal tettük emlékezetessé, hogy elénekeltük a Szabadság-kórust Verdi Nabucco-jából. Felejthetetlen élmény volt, a csillagos ég fölöttünk… A rabok fele egyetemista volt, fiatal, ezért nagyon fontos volt, hogy tartsuk bennük a lelket, sugározzunk feléjük valamit műveltségünkből, tudásunkból is. Annak a bizonyos augusztus 20-ának felejthetetlen jutalma is lett. Amikor letelt az időm – becsülettel leszolgáltam a másfél évet –, mint szabadulót, az utolsó éjszakára kiszakítottak a körletből. Volt egy szabadulócella, egy önálló zárka, hogy ne érintkezhessünk a társainkkal, nehogy üzeneteket tudjunk kivinni. Na, takarodó után bevittek ebbe a cellába, és a kultúrcsoportom tagjai megkérték az őröket, hogy odamehessenek a cellám ablakához. Odajöttek, és a Nabucco Szabadság-kórusával búcsúztattak el a korhányi rabtáborból. Nem lehetett, csak könnyes szemmel hallgatni…
Hogyan lehetséges, hogy ennyi mindent megengedtek a bűnözőkként kezelt politikai foglyoknak?
Mindezt úgy lehetett elérni, hogy amikor bekerültünk a táborba, akkor egy olyan hatalmas nagy barakkba tereltek bennünket, ahol hatvanan-hetvenen is elfértünk az emeletes ágyakon. Egy ilyen emeletes ágyon lógott egy harmonika. Én mindjárt elkaptam – zongorázni ugye tudok –, a basszusokat hamar megtaláltam, és elkezdtem harmonikázni. Az esti pihenőkön meg vasárnap már körém gyűltek az egyetemista gyerekek, nótáztunk, daloltunk, én meg kísértem harmonikával. Füzesi Ottó még operetteket is énekelt, és persze az őröknek is tetszett. Két olyan őr is akadt, aki megkért, hogy tanítsam meg harmonikázni. Ezért aztán jobb viszonyban lehettem velük, és ennek volt is nagy haszna. Aki akart, tanult angolul, franciául, mert mindennek volt tanára a rabok között. Ott volt közöttünk az eszperantó országos nagymestere, jó barátom volt, sajnos már meghalt. Volt énekkar is, meg kis zenekarunk. Két-három hegedűs meg bőgős – amilyen hangszer volt a raboknak a kerületben, azokkal álltunk össze. A Pécsi Filharmonikus Zenekar hangversenymestere volt az elsőhegedűsünk. A bőgős egy aranyos cigánygyerek volt, aki valahonnan Szabolcsból került oda a rabok közé, és büszkén verte mindig a mellét: „Én is beleírtam a nevemet a világtörténelembe!” Darvas Ivánt nem engedték velünk szerepelni, Füzesi sem bírta a kemény munkát. Nehéz volt, sokan bekerültek a kórházba. Gondold el, tűző napon, hektárnyi táblákon dolgoztunk. Voltak őrök, akik még az ebédet sem engedték az akácfák árnyékában megenni, csak a tűző napon. A parasztgyerekek meg a bányászok bírták az iramot, ők voltak elől. Minket meg hajtottak folyton, hogy le ne maradjunk.
1959-ben került szabadlábra…
Hazajöttem. Itthon voltak olyan emberek, akik átmentek az utca másik oldalára, amikor megláttak, hogy ne kelljen kezet fognunk, találkoznunk. Volt olyan vallatónk – még a börtönben –, aki azt mondta, hogy maguknak az a szerencséjük, hogy itt ülnek benn, mert ha kint lennének, a Baross úton megverné magukat a nép. „Na, én nyugodtan végigmennék a Baross úton!”- gondoltam, aztán így is lett. Állásba nem mehettem vissza, szó sem lehetett arról, hogy újra tanítsak, publikáljak. Egy nyelvész akadémikus meg Balassa Iván lejöttek Győrbe, hogy segítsenek rajtam. Hogy kapjak a múzeumban legalább egy kis kutatószobát vagy valamit, hogy legyen ott nekem egy székem, ahol dolgozhatok. Akkor egy Boros nevű megyei művelődési osztályvezető meg Módosné, minden kultúrának, minden művelődésnek ellensége, megakadályozták. Azt mondta Balassa Ivánnak ez a Boros, hogy vigyék a Timaffyt akárhová az országba, csináljanak belőle, amit akarnak, de aki ahol bűnözött, ilyen beosztásba nem kerülhet.
Ezek szerint semmilyen, a képzettségének megfelelő állást nem vállalhatott?
Á, semmit, nem lehetett. Először a hűtőházat építettem. Most is, ha elmegyek mellette… Ott volt egy szigetközi barátomnak az öccse, mint raktáros, aki besegített egy raktárkezelői tanfolyamra. Napközben persze rendesen dolgoztunk, az oktatás este volt. Így újabb oklevelem lett, mikor elvégeztem a tanfolyamot. Mikor a tanfolyamnak vége lett, és a vállalatvezetőség, a párttitkár átadta nekünk ezeket a kis cédulákat, az „oklevelet”, a végén azt mondja a párttitkár: énekeljük el az Internacionálét. Hát mindenki rám nézett – ugye én sokat voltam kántor. Na, elkezdtem, hogy „Föl, föl, ti rabjai a földnek…”, de a középső részét nem tudtam, csak onnan, hogy „ez a harc lesz a végső…”. Hát rútul bennsültünk az Internacionáléba párttitkárostul. Mit csinálhattunk? Újra rákezdtük az „ez a harc lesz a végsőt…”, és így fejeztük be. Az volt a legkellemesebb élményem, hogy ott volt az a rengeteg kiemelt melós, meg pártemberek, és senki sem tudta az Internacionálét. A tanfolyam után egyszer fáradtan mentem hazafelé a Baross úton, amikor megszólított egy régi pápai tanítványom, aki a Rafilm bolt üzletvezetője volt: nekem pont kéne a boltba egy eladó, hát ne töltse kinn a telet az építőiparban”. Így aztán besegített oda, de nekem fogalmam sem volt a rádióhoz, a műszaki dolgokhoz. Mindent ott tanultam meg. Szóval nagyon nem szerettem ott lenni, de legalább meleg volt. Aztán persze kilőtték ezt a tanítványomat is, és kaptunk egy elvtársat boltvezetőnek. Az mindig belém akaszkodott. Így aztán a Rafilmos „koromból” is kiestem. Akkor mentem házról-házra tanítani, a Munkaközösségi Zeneiskolába. Annak Barsi Ernő volt a vezetője, megint a jó barátság segített. Furulyát tanítottam, harmonikát meg szolfézst. Persze a nyári szünetre nem járt fizetés, csak az óráim után fizettek. OTI-m meg SZTK-m is csak úgy lehetett, hogy újra hivatásos kántor lettem. Mészáros Ödön bácsi, régi Barankovics-párti képviselő, nyugdíjas öreg tanár volt a szigeti kántor. Az ő helyére kerültem. Nagyon jó volt ez a kántorság, ameddig ’64-ben megalakult a Mezőgazdasági Szakmunkásiskola, ahova tanarakat kerestek. Abban az időben egykori tanítványaim közül már sok minisztériumi ember, meg professzor is lett. Ezeknek a nyomására a megyei pártbizottságon is megengedték, hogy odamehessek tanárnak. Így kerültem szakmunkásiskolába két egyetemi végzettséggel. De nagyon jó volt ott, csupa kedves tanárember, kivéve talán a párttitkárból lett igazgatót, de aztán az is hagyott bennünket dolgozni. Először a Tulipános Iskolában tanítottunk délután. Aztán átköltöztünk valamilyen felvonulási épületbe, ameddig az iskola végleges épülete elkészült a Régi Veszprémi úton. Olyan volt ebben az iskolában, mint régen a népfőiskolán. Tehetséges, jó szándékú parasztgyerekeket tanítottam – azért itt is kiválogattuk a krémjét. Igaz, kicsit gyengébb képességűek is voltak, de a jobbakból énekkart, irodalmi színpadot, szakköröket lehetett csinálni. Országos néprajzi pályázatokat is nyertünk. Ott engedtek dolgozni, onnan is mentem nyugdíjba.
Élete, munkássága, néprajzi tanulmányai szinte teljes egészében szülőföldjéhez, a Szigetközhöz kötődnek. Hogyan alakult ki ez az „egytájúság”? Mikor jutott ideje néprajzi gyűjtő és feldolgozómunkát végezni?
A szigetköz szeretete – már ahogy beszéltünk róla – gyermekkoromban kezdődött. Amikor volt szabadidőnk, kiszaladtunk nagyanyánkhoz Cikolára. Az egész család itt töltötte a nyarait. Az udvarunkon volt egy nagy hársfa, és ott terítették meg a családi asztalt. Sokszor bizony tizenöten, húszan is körülültük. Nagyon érdekes gyerekkori emlékem, hogy a kint terített asztalnál kihozták a finom levest – minden vallás, felekezet képviselve volt a családban –, és a pap-nagybácsim az úrangyalával kezdte. Ezt mindnyájan elimádkozták, még az evangélikusok is. De az evangélikusok sem hagyták annyiban, meg a reformátusok – azok is elmondták a maguk imádságát. Közben édesanyám meg mérgelődött: „micsoda család ez, teljesen elhűl a leves!”. Én voltam a csónakos, halászinas – nagybácsim nagyon szeretett halászni –, jártuk a szigeteket. A táj szeretete így nőtt bennem. Eleinte csak a mesék, a mondák – mindenütt kerestem a békakirályt, ahogy később unokáim is, aztán vízi tündért kerestünk gyerekszemmel, de a vizek titkát végül is a tudományban találtam meg, s a Dunát járva a zátonyok születésében, a szigetek vándorlásában, az erdő zúgásában, a holtágak gyönyörű természeti képében. A Szigetköz táji élete ekkor bontakozott ki szemem előtt. Mindig nagyon hálás szeretettel gondolok vissza nagyszerű barátomra, Morvay Péterre, aki az önkéntes néprajzi gyűjtők mozgalmát alapította és országos hírűvé fejlesztette. Ő elutazott ide, s egy egész délután vitatkoztunk. Agitált a Duna töltésén, hogy a földrajzot ne sajnáljam, mert a néprajzban ugyanolyan jó tudományos lehetőségeket lehet találni. Mivel korábban már a Földgömbben megjelentek a pásztorkodásról, az aranymosásról is írásaim, amik néprajzosnak számítottak, nem volt tőlem idegen az „új tudomány”. Így kezdtem el pályázatokon a néprajzosságot. Első pályamunkám az aranymosásról szólt, s talán mindig jobbak is lettek munkáim, többször nyertem országos első díjat.
Bár néprajzi kutatásait már a 40-es végén elkezdte, mégis a 70-es évekig kellett várnia, hogy könyve megjelenhessen.
Hát, nem jelenhetett meg írásom az első időszakban. Megnyertem a Szigetközi Krónikával az első díjat, azzal vele járt volna a megjelenése is. Az első díj odaadását az Akadémiai Bizottság intézte, ott nem nézték, úgyis tudták, hogy ki vagyok. De a kiadónál már belém akadt valami pártmuksi. Kaptam egy levelet: sajnálkoznak, de pillanatnyilag kapacitáshiány, papírhiány – most nem tudják vállalni. Én erre megírtam nekik, hogy nem tört le a dolog, mert ha egy könyv jó, az megvárja a maga idejét. Jó tíz évet várt a Krónika, amire Oeller Ottó Óváron vállalni merte, és kiadták. Három év alatt két kiadás is elfogyott belőle. Később Földes László – a népi állattartás jeles kutatója – segített abban, hogy akadémiai szinten is megjelenhetett publikációm a szigetközi pásztorkodásról. Utána következett Uzsoki Bandi, aki a múzeum évkönyvében, az Arrabonában jelentetett meg tőlem cikket. És hát nem dűlt össze a világ, évről évre tudtam publikálni az Arrabonában. Megjelentek cikkeim a német néprajzi társaság meg a Sorbonne kiadványaiban is. Kutatásaimat a Szigetközben folytattam ugyan, de később a Rábaköz, a Hanság vidékére is eljutottam. Bele kellett tanulnom a szakmába! Rengeteg irodalmat olvastam – anélkül nem lehetett –, és így aztán lassanként kitanultam a néprajzosságot, és büszkén vallom magam ma már földrajzos mellett néprajzosnak is. A néprajzosnak – a tájban élő néprajzosnak – nagyon sokoldalúnak kell lenni. A nagy tudósok mind ráállnak egy-egy témára, amit világviszonylatig kutatnak, vagy nagyszerű tudományos elméleteket alkotnak, de egy tájban élő kutató-néprajzosnak, mint én voltam a Szigetközben, ha gazdálkodási dolgokat kutattam is, egy jó monda, mese vagy dal mellett nem mehettem el anélkül, hogy föl ne jegyezzem. Tehát érteni kellett a zenéhez, az irodalomhoz, aztán egy kicsit a történelemhez, földrajzhoz, és így vált sokszínűvé néprajzi kutatásom. Vallom is, hogy a tájkutatás – Teleki tanítványaként tanultam – az egyik legfontosabb tudományos probléma a földrajzosok számára is. Szigetköz pedig erre országosan jó példa, mert kevés olyan táj van az országban, ahol a természeti adottságok olyan szorosan egybefonódtak az ember életével, mint itt. Aztán később kisült, hogy az ember és a természet egymásba fonódó életét a Hanságban, a Rábaközben ugyanúgy lehet vizsgálni. Tehát amikor néprajzot kutatok – most már egyre kevesebbet, hagyom a fiataloknak a munkát –, az a lényeges, hogy mindig az egész élet szemszögéből kell nézni a dolgokat. Tehát nem csak egy kiszakított részletet, hanem mindig az egészet kell vizsgálni.