Dr. Lanczendorfer Zsuzsanna néprajzkutató, egyetemi docens 2002. december 13-án elhangzott beszéde Timaffy László búcsúztatóján a győri Szentlélek Templomban.

„Boldogok akik…”

Drága Laci bácsi! 

Boldog lehetek, hogy ismertelek, szerethettelek. Boldog lehetek, hogy hallgathattam csodálatos előadásaidat, békességet, nyugalmat árasztó hangodat, megismerhettem azt az embert, akinél a szellem és a lélek szeretetteljes harmóniában él. Boldog lehetek, hogy köszönthettelek többször is születésnapodon. S nagyon nehéz a szívem, hogy most pedig búcsúznom kell Tőled. A Szentlélek templomban búcsúzunk egy jó lélektől. Akiben a hit, a tudás és a szeretet szent egységben élt. S tudod, Laci bácsi boldog lehetsz Te is, bár életed nem volt könnyű, a sors Téged is felfeszített a magyar „golgotára”, de a gondviselés szerető párral, családdal áldott meg. Boldogként repülhet tovább lelked, ölelheted át föntről a Dunát, az „ezer sziget országát”, mert tartásoddal, hiteddel tanítottad az embereket a szeretet himnuszára. Általad erősebb lett az igaz és a jó, és magasba emelkedett a haza is. Ahogy az írásban vagyon, kerested, kutattad népedet. S hol tiszta vizű tóra, hol tiszta szóra, dalra leltél az emberek lelkében. S ezeket, mint tiszta forrás őrizted mindnyájunknak. Míg közöttünk voltál bőkezűen osztottad szét szellemi és lelki aranyaidat, s remélted, talán egyszer arra méltó „aranyászok” találják meg, értékelik kincseidet. Mert „az igaz házában nagy kincs van” a Példabeszédek szerint.

Most már onnan fentről tudsz segíteni nekünk, hogy folytassuk magyarságunk igaz útját. Már a csillagokon lépdelsz, s fény simogatja arcodat. S ahol jársz a fák égig érnek, s régi ismerősként üdvözölnek. S azt a kedves botot, amelyre oly szeretettel támaszkodtál, amely édesapádé volt, biztosan leszúrod néha egy bárányfelhőbe – úgy, mint a tudós pásztorok a legelőn –, s őrködik helyetted a mennyei tájon, míg Te szép hosszú ujjaiddal furulyaszóra tanítod egyik kis angyalt, miközben a másiknak arany hajszálaikból készített kottavonalak segítségével tanítod a zeneolvasás rejtelmeit. S ha kell, kíséred az angyalok karát, kántorkodsz az égi orgonánál. 

Búcsúzunk Tőled, bár Te nem távoztál el. Nem szakadtál el tőlünk, ahogy az általad gyűjtött népdal szövege „sírja”. Hisz itt maradtál könyvtárak polcain sorakozó könyvek betűsoraiban, lelked melegével írt dedikációidban. Ránk mosolyogsz féltve őrzött újságok lapjairól, filmek kockáiról. Mosolyt varázsol arcunkra a közös emlékek képei. Itt maradtál a győri toronyóra dallamában, s minden, népdalt éneklő ember ajkán. Itt vagy a szigetközi táj, az Öreg Dunáról fújó szél leheletében, a cikolaszigeti emberek mondáiban, meséiben. S itt vagy gondoskodó, szerető Edit néni szívében, lányaid arcán, gesztusaiban és minden jó lélek gondolatában, emlékeiben. S tudom Te már az égiek titkával fűszerezve is, ismered a vizek, a Tündértó titkát bár e világból a „Tündérvilágba” költöztél. Lelked angyalszárnyú tündérlányok repítik a Hanság tündérei közé, s csodálatos fehér tavirózsává változva már ott ring a tó tetején. S amerre visznek, a tudós, csörgőbotos pásztorok, a kumetba fogott rideg marhák is fejet hajtanak előtted, és a kisalföldi temetők méltóságteljes fejfái is meggörbesztik büszke tartásukat. A táltosok is abbahagyják küzdelmüket, s a garabonciás is feléd nyújtja mindentudó könyvét, hogy tiszteletét tegye. Fejet hajtok én is egyéniséged előtt, Szigetköz, Rábaköz és Hanság „tudós aranyásza” előtt. 

Szent György havában hozott le nekünk a lélekhozó madár és Karácsony havában szólított el az Úr. Tavasszal, „születtél bele ebbe a tájba”, amikor az élet hangot ad mindenkinek, és télen költöztél a Tündérvilágba, amikor a természet és az ember megpihen. Az advent csendjében hagytad itt ezt a világot csendesen, de az adventi gyertya fénye általad is immár, fényesebben világol nekünk. 

Drága Laci Bácsi! Te, ahogy mondtad nekem az utolsó találkozásunkkor: „bennetek élek tovább, szívem együtt dobban veletek”, bennünk élsz, akik szeretünk és tisztelünk mindörökké.