Dr. Barsi Ernőnek Timaffy László temetésén elmondott megemlékezése, megjelent a Kisalföldben 2002. december 7-én, Gülch Csaba Meghalt a tudós „aranyász” című cikkében:

„…Isten őt nemcsak kiváló tanárnak, tudósnak, írónak, néprajzi gyűjtőnek, előadónak, családi életével is példamutató embernek küldte a földre, hanem őrállónak a magyar nép számára. Nehéz útvesztőkön át azt is bizonyította, hogy aki felülről jövő elhívó szóra tud figyelni, minden megpróbáltatás ellenére azt tudja követni, népének és a tudománynak akar szolgálni, annak munkáját ideig-óráig lehet gátolni, de eredményét nem lehet megsemmisíteni. S ha el is távozik az élők sorából, olyan életművet, kincset hagy maga után, amelynek gyümölcsét az utánunk következő századok magyarjai is fogják élvezni, kamatoztatni….”

Meghalt a „tudós aranyász”, Kisalföld, 2002. december 07.

***

Szellemi kincseit, gazdag tudásának ismeretanyagát itt hagyta számunkra könyveiben, tanulmányaiban, előadásaiban. Ránk hagyta a hagyomány tiszteletét, a népi kultúra szeretetét, a szülőföldhöz, lakóhelyhez való, munkás kötődés felemelő érzését, és a nemzeti elkötelezettség fontosságának felismerését.

Gazdag szellemi hagyatékának talán legfontosabb része, tevékenységének, gondolkodásának, cselekedetei példáinak az egymásból következő láncolata, amit nem prédikált, hanem megélt, nem hirdetett, hanem megvalósított.

Timaffy László egész életével népét szolgálta. Nem prédikált, … azok közé az emberek közé tartozik, akik nem úgy hagyták itt ezt a Földet, ahogyan találták. Sokkal gazdagabb maradt utána a Szigetközzel, a Rábaközzel foglalkozó néprajzi irodalom, erőteljesebb a szigetközi és rábaközi emberek identitása. 

Halász Péter, Honismeret, 2003. január

***

Kovácsné Révész Zsuzsanna vagyok, és akiről én szeretnék megemlékezni az az a csodálatos ember, aki évekig tanárom és osztályfőnököm volt: Timaffy tanár úr, Laci bácsi. Ma is büszke vagyok arra, hogy a tanítványa lehettem, és ezzel nem csak én vagyok így. Nagyon jó volt győri diáknak lenni, és nagyon jó volt a tanítványának lenni! 

Milyen ember is volt ő? Szigorú, számon kérő, igazságos, megértő, kedves és jóságos. Bármilyen gondunkkal fordulhattunk hozzá, soha sem utasított el bennünket. Igyekezett megtanítani arra bennünket, hogy nyitott szemmel járjunk a világban, és ne csak nézzünk, hanem lássunk is, hogy mennyire fontosak hagyományaink, hogy ki kell állni elveinkért, és meg kell osztanunk tudásunkat a többiekkel. 

Bevallom ‒ mi voltunk az utolsó osztálya ‒, és első időkben nem volt könnyű dolga velünk. Ennek sokszor hangot is adott. Ahányan voltunk majdnem annyi helyről jöttünk az országból. Más mentalitás és külön-külön egyéniség. Összegezve nem voltunk kezdetben egy mintaosztály és egy összefogó közösség. Valahogy, ahogy teltek az évek, az osztályból igazi kis közösséget kovácsolt úgy, hogy azt észre sem vettük. Csak valahogy elkezdtük segíteni egymást, már nagyon tudtuk élvezni az osztálykirándulások és a szakmai kirándulások hangulatát. 

Az utolsó kirándulásunk emlékét még ma is őrzöm a szívemben. Egerben voltunk nagyon csodálatosra sikerült a kirándulás, hazafelé megálltunk ebédelni, és csodálatos módon egy zongora is volt az étteremben. Mi az osztályból, akik Laci bácsi vezetése alatt az énekkarban énekeltünk tudtuk, hogy zongorázik is, de alkalmunk nem volt rá, hogy eddig erre rávegyük. Összenéztünk, itt az egyetlen nagy lehetőség, ezt az égiek is így akarták, csak rá kell beszélnünk, s megtörtént a csoda. Kiderült nemcsak történész, irodalmár, népművelő, mesélő, de nagyszerűen zongorázik és énekel is.

Tanár úr, tisztelettel jelentem: „az osztály létszáma változatlan, igazoltan távol, mára már sajnos vannak, de a többiek hite változatlan és emléke mindig szívükben él!”

Forrás: Rafia