Hol a legfeketébb a menyasszony? Kikérőknek való a találós kérdés, mindamellett könnyű rá a válasz: a négereknél. Mit nem teremtett az Isten? Herélt malacot. Ha megmarad a világ, a késői huncutok szájából ezek ezeregy év múlva ugyanígy hangzanak. Igaz, a tarlót nem bőgőgráblával húzzák, kepét nem raknak, abroszból csandért nem kötnek, a halat se fülesben viszik. Vizek titkát kereste, tanárnak adta a fejét, s a néprajz tudósa lett dr. Timaffy László.
A Szigetköz, a Hany, a Rábaköz szerelmese bújta az Aranykert bügecseit, szigeteit; döglött vizeket, holtágakat járt, emlegették neki, hogy az az óriás viza, amit Bagamérnél fogtak ki, úgy bőgött, mint egy borjú.
Dehogy emlékeztetem a korára a méltóságos tartású embert, az egykori csónakost, halászinast, aki szerint az ember élhet kenyér és víz nélkül, tűrhet rossz esztendőket, megaláztatásokat, ám nem tudja elviselni a gyűlölködést, a gonosz cselekedeteket, a remény nélküli világot.
‒ Néha az aggódás nyomait látom az emberek arcán: mi lesz holnap? Vesznek álmok, szokások, lazulnak az egymás közti kapcsolatok. Pedig mindenki szeretné több jóval, kevesebb szomorúsággal élni az életét. Sok a teendő az együvé tartozás érzetének felkeltésében, ápolásában, abban, hogy a széthúzás, a gyűlölködés helyett valóban a megbékülés, a megértés legyen a középpontban. A magyar szellem Európát gazdagítja. A néprajz értékei azért fontosak, mert mindannyiunkat szolgálnak, megmutatják közös kincseinket, láttatják az emberi lét lényegét, folyamatát, mibenlétét.
Lángoló lelkesedés volt Timaffy Lászlóban. Hivatás és munkaszeretet határozta meg évtizedeit. Sose tolta magát előbbre, nem kapkodott közéleti hívságokra, hírnév után, nem halászta senki kegyét, csak szívós volt, makacs, kíváncsi. Ha olykor fölkereste az elismerés, örült neki. Azt mondják róla: ezen a vidéken egy európai. A kötelesség, a férfias szótartás embere, a kérdező, a kutató földrajzos, a népi tudást mélyen tisztelő vándor, akinek társaságában, adomái, történetei mellett mindenki jól érezheti magát. Együtt ülhet boszorkányokkal, tündérekkel, aranyászokkal.
‒ Kötetre való anyagom van Nagy Ferencről. Rábapatonán élt, gyógyító ember volt, az utolsó besenyő táltos. Ugyancsak híres a kapuvári Sili János, a vitnyédi Tana János, a Rába mentén Fodor József. Följegyeztem róluk ezeregy dolgot, folyóiratokba, könyvekbe kerültek, oda a mondák, mesék, énekek. A nagy egészet kerestem mindig, igyekeztem látón látni a táj meg az ember egybefonódó életét.
A kivallatott múlthoz tartozik: apai nagyapja tanító, postamester, anyakönyvvezető, cikolaszigeti mindenes. Édesapja, édesanyja szintén nevelő. Az anyai ősöktől való a zenei képessége. Részt vett a népi írók mozgalmában, az egyetemi évek után Óváron tanított, népfőiskolát szervezett, aztán ráütötték a bélyeget ‒ narodnyik, romantikus parasztimádó ‒, mindenfélének elmondták, utóbb, két diplomával favágó, kántor, segédmunkás az építőiparban. Szigethy Attilával gyerekkori barátok, ötvenhatért a büntetése másfél év fegyház, letölti, eltiltják katedrától, előadásoktól, publikálástól. A raktárkezelői tanfolyamtól nem.
Történet, történet hátán.
‒ Engem a hit, a szeretet meg a család húzott át a nehézségeken. Felneveltünk a feleségemmel három gyereket. Örvendünk az unokáknak. Azért barangoltam, hogy az aprótájak régi élete ne menjen feledésbe, ne múljon az öregekkel együtt, mert szívbéli hagyatékunk; szegényebbek lennénk, ha veszni hagynánk. Minden dal, szó, szokás kincs, önbecsülésre nevel, teendőket ad, előítéleteket szüntet meg. A világért sem mulasztaná el megemlíteni Barsi Ernő és Morvai Péter baráti segítségét a nehéz időkben.
Valaha odacsavargott a cikolai halászokhoz, ment velük a nagy kerítésre. A kormányos Kelemen Viktor, teltek a bárkák, ették este a bundában sült halat, itták a Duna vizét.
‒ A sérfenyőszigeti Nagy Sándor úgy tudta enni a halat, mint Móricz Zsigmond. Vagy jobban. Soós Antalnak a hetvenhetedik öregapja is pásztor. Isten nyugosztalja a vízi embereket, csordásokat, révészeket, akiket ismertem. Köszönöm nekik a kincseket, megőriztem, tovább adom az utánunk valóknak.
Csalogatós a néprajz, olyan, mint a rábaközi menyecske. Ékesek, édesek Timaffy László kistájai, elevenek az év és a család ünnepeinek szokásai, érték a nép művészete. A köveket, göröngyöket gyönyörű lábak érintik. A remény errefelé szálarany ruhájú tündér. Talán cikolaszigeti. Talán kapuvári. Csak az biztos: piros csizmában van.
2000. január 5. szerda